II. Középkori történelem

 

A rákosi birtok és püspöki földesurai a középkorban

Mivel a tatárjárás előtti időből igen kevés adattal rendelkezünk, tulajdonképpen nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen is volt a földesurak és alattvalóik között a viszony. Tárgyunk szemp
ontjából ez nem is nagyon érdekes, mert a tatárjárás utáni időkig a rákosi birtok életéről nincs adatunk.
A tatárjárás, az Ottokárral viselt háborúk tapasztalatai alapján fel lehet tételezni, hogy a két utolsó Árpád-házi király idejében a rákosi püspöki település valamiféle kőfallal, várszerűen volt körülvéve. Az akkor gyenge lábon álló közbiztonság megkövetelte, hogy a telep mindennemű váratlan támadás és erőszakoskodás ellen védve legyen. A várfal először csak a mai helyen állott püspöki kastélyt, a szervitorok házait és a vámházat vette körbe, amelyek mind ott épültek a kastély körül, tehát a mai falu déli részén.
A rákosi birtok elsősorban művelhető földterület és erdőség volt. Az Árpád-házi királyok idején a földművelés távol állott attól, hogy intenzívnek legyen mondható. A birtok még csak kevés szolgával rendelkezett, és azért alig fogott nagyobb földterületet művelés alá, mint amennyi a telep lakóinak megélhetését biztosította. Viszont a Fertő felé eső sok rét lehetővé tette nagyobb állatállomány tartását. De a győri püspök jövedelmeit itt nem is annyira a földmívelés és állattenyésztés adta, hanem a különböző jogok, amelyeket a földesúr az ő területén élvezett. Ezek a következők voltak: a fertői vám, a vadászat és halászat, valamint a soproni főesperesi kerület gabona- és szőlő tized szedési joga, amelyet a püspök Rákosról gyakorolt. Mindezek bizonyos számú alkalmazottat tettek szükségessé és idővel elindítói lettek a település fejlődésének.
A fertői vámról hallottuk, hogy az a Fertő rákosi határán kizárólagossági joggal a püspököt illette. A vámszedés a vámházban történt. Ez a vámház a telepen, valahol a kastéllyal szemben állott. A ház Fertő felőli végében kapu nyílott, amelyen át az árukat behozták. Minden árura nézve meg volt törvényileg állapítva, hogy mennyi vámot szabad utána szedni.
A kaputól északra, 400-500 lépésnyire a domb alján bővízű forrás fakad, amelyet a legutóbbi időkig az őshonos lakosság mint Quaiquelle-t, vagyis kikötőforrást emlegetett. Bár a forrást a múlt században részben betemették, még így is olyan bővízű, hogy tekintélyes csatornán át egyenes vonalban vág neki a Fertőnek. Ezen a csatornán közlekedtek az áruszállító csónakok is, miképpen ma is találhatók a forrás mellett vastag facölöpök, ahová a csónakokat kötötték. Feljegyzés nincs róla, de alig hihető, hogy a Fertőn át az akkori időkben tömegesen szállítottak volna árukat. Ez a jog tehát alig hozott számottevő jövedelmet.
Az erdőségekben és a Fertő nádasaiban sok volt a vad, különösen a szarvas és a vaddisznó. A nádasok hemzsegtek a vizimadarak változatos sokaságától. A Fertőn és a Hanságban még a mostani század elején is megszámlálhatatlan sokaságban tartózkodott egymás mellett békében a sok vizimadár: gólya, gém, nádirigó, búvármadár, szalonka, vadliba és ruca, kócsag, sőt hattyú és pelikán is, és hatalmas, változatos hangzavarral gyönyörködtette a vadászfüleket. A Fertő vizében bőven volt hal, kezdetben harcsa, ponty, kárász, majd később meghonosodott a csuka. Vadászat és halászat tehát már nagyobb jövedelemmel kecsegtethetett. Eredményességéről, hogy milyen keretek közt folytatták ezt a foglalkozást, hol értékesítették a fogott vadakat és halakat, minderről e korból feljegyzések nem maradtak fenn. Mindössze Bogáti András, Pál várnagy testvére tesz egyik levelében említést halászhálóiról. Többet tudunk a halászatról Mátyás király halála utáni évekből, de erről majd Rákos község történetében beszélünk bővebben.
A község megalakulásától kezdve a birtoknak jövedelmei voltak a kilencedből, a regálé jogokból, de a legnagyobb hasznot a földesúrnak járó szolgáltatások és a tized jelentették.
A honfoglalás után az ország földjét a vezérek közös megegyezéssel osztották fel maguk között. A királyság idején azonban új földek adományozása kizárólagos hűbéri alapon történt és az idegen vendégeket vagy a kiváló érdemet szerzett honiakat a király az ún. hiteles helyek pecsétes leveleivel iktatta be birtokukba. Az ilyen birtokos nemesek nem fizettek adót, helyette katonáskodni tartoztak háború esetén. A királyt minden birtok után a porta- vagy kapuadó illette meg. Porta néven bizonyos számú, rendszerint 4 jobbágytelket értettek.
A földesurak a tatárjárás után nyugati mintára kezdték kötni az úrbéri szerződéseket, amelyek által házhoz és 30-40 hold földhöz jutott a jelentkező és ezért bizonyos napokon a földesúrnak dolgozott és terméséből kilencedet adott neki. De szedett a földesúr az ilyen dolgozótól lent, kendert, mézet, baromfit és bárányt is. Így alakult ki a jobbágyság olyan formában, ahogy azt a középkorban és az újkorban ismerjük 1848-ig. Ebben a bérlőviszonyban később tág tere nyílt a földbirtokos erőszakoskodásának és kapzsiságának, ami a jobbágyok helyzetét különösen ínséges időkben nagyon sanyarúvá tette.
Az egyház fenntartására Szent István törvényei a tizedet biztosították. Míg tehát a jobbágy a gabona- és bortermés kilenced részét a földesúrnak, a tizedik részét viszont a püspökség számára volt köteles leadni. Ahol – mint Rákoson is – a püspök volt a földesúr, ott a kilenced is, a tized is őt illette. Viszont tized az egyházmegye egész területén minden birtokról a püspökségnek járt. A tized képezte a püspökség legkiadósabb bevételeit. A latin decima szó után dézsmának nevezett egyházi tizedet a püspökség megbízottjai szedték be a földesúr képviselőinek ellenőrzése mellett, vagy pedig azt a püspök bizonyos összegért hosszabb-rövidebb időre bérbe adta. A székeskáptalan birtokain a tizedet a püspök rendszerint a káptalannak engedte át. De a többi birtok tizede sem volt egészen a püspöké, igen sok helyen, így Rákoson is, a tized negyedrészét a káptalannak adta, annak fenntartására. Minden plébánia területén a plébános községe tizedének egy tizenhatod részét (sedecima) kapta. Nagyobb városokban és várbirtokokon a püspök köteles volt a tizednek egy huszadrészét a várvédelem céljaira átadni. A tizedszedés körül idővel különböző szokások alakultak ki. A gabona tizedét pl. Nagyboldogasszony napjáig (augusztus 15-ig) tartoztak a városok és falvak beszolgáltatni, míg a bortizedet csak Szent Márton napja (november 11.) után a pincékben levő borból kaphatták meg a tizedszedők és a 2 akónál kisebb hordók mentesek voltak a tizedtől. Szokásjog alapján némely helyen, így pl. Sopronban is, mindkét tized szedése után a püspök tartozott a szedésben segédkezőket és a város előljáróságát kellően megvendégelni. Viszont Sopron ezért megengedte, hogy a püspök a külvárosban egy házat szerezzen, ahol tizedgabonáját és borait addig tarthatta, amíg azt nagyban értékesíteni nem tudta. Viszont borait kicsiben nem volt szabad mérnie.
Az egész soproni főesperesi kerületben a tizedszedést rendszerint a rákosi várkapitány, vagy intéző végezte a maga személyzetével és ehhez az illető község adta a segítséget, esetleg a karhatalmat is. Sokszor azonban a püspök egyes gazdagabb nemeseknek bérbe adta a tizedszedést. Ezt különösen olyankor tette meg, ha egyes főurak hatalmaskodása miatt, így Katzenstein esetében is, nehézsége ütközött a tizedszedésben. Így cselekedett Salánky püspök is, aki ismételten Czilley Ulriknak és Grafeneggnek adta bérbe a tizedet.
A püspöki földesurak közül csak a tatárjárás utáni időkből jegyezzük fel a kiválóbbakat, és azokat, akik Rákoson megfordultak.
Gergely püspök (1223-1241) elesett a mohi pusztai csatában.
II. Omodeus (1254-1267) újjáépítette a győri székesegyházat, visszaszerezte az elkallódott birtokokat, Rákos érdekében tett lépéseit fentebb említettük.
Tengerdi Tivadar (1295-1308) előbb III. András király jobb keze, majd Károly Róbert legfőbb tanácsadója. Róla a legújabb időkig Révfaluban, Győr külvárosában utca volt elnevezve.
II. Miklós (1308-1337) a Németújvári grófok családjából származik. Rákosi lerombolt kastélya ügyében ő egyezett meg Sopron városával. Rákosi látogatását innen Kismartonba írt levele örökíti meg.
I. Kálmán (1337-1375) Károly Róbert természetes fia, aki a rákosi jobbágyok érdekében intézett levelet várparancsnokához, amiről később még megemlékezünk.
Héderváry I. János (1386-1416) Előbb Zsigmond nagy ellenfele volt. Ő építette a gótikus Szent László káponát a győri székesegyházban.
Molnári Kelemen (1417-1438), akit testvérével együtt a Kanizsay család örökbe fogadott. Ő pereskedett Sopron várossal Rákos, meg a tizedbor tárolása, kimérése miatt.
Salánky (Széchy) Ágoston (1447-1466) Ő is, mint Molnári, interdiktum alá vette Sopron városát a tized törvénytelen kezelése miatt. Az elzálogosítás következtében lefoglalt rákosi birtokot visszakapta.
Csupor Demeter (1466-1481) adta kölcsön Sopronnak azt az 1000 aranyforintot, amelyet a város 1890-es években törlesztett.
Nagylucsei Dóczy Orbán (1481-1486) Mátyás király pénzügyminisztere és igen kedves embere, aki Mátyás osztrák háborúi idején sokat tartózkodott Rákoson, ahová kastélyába a királyt is meghívta. (A király ott állítólag vadászaton is részt vett.) Bécs elfoglalása után a megszállt terület püspökévé is kenevezte az uralkodó. Dóczy építette a győri püspökvárban a róla elnevezett szép gótikus kápolnát.
Bakócz II. Tamás (1486-1499), az egyetlen magyar pápajelölt. Bakócz később esztergomi érsek lett.
Utóljára még megemlítjük Paksy Balázst (1525-1526), aki a többi magyar püspökkel együtt a mohácsi csatában lelte halálát.
A fentebb mondottakból következik, hogy Rákoson fontos szerepe volt mindenkor a püspöki prokurátornak, várnagynak, vagy intézőnek. Ő volt felelős a vár biztonságáért, ő volt a termelés irányítója, a telep lakóinak előljárója, az igazságszolgáltatás őre.
Közülük a régi időkből csak kevésnek ismerjük a nevét. Így 1368-ban Peredi András, 1413-ban Bogáti Pál – akinél testvére, András is lakott egy ideig – 1430-ban Horváth Jankó, 1441-ben egy János nevű és 1465-ben Schildmann Vilmos voltak a várnagyok, illetve intézők.
Mindössze ennyi az, amit a kis számban fennmaradt írások alapján a rákosi birtokról a középkorból tudunk.