III. Fertőrákos község

A mezőváros kormányzása és belső ügyei

Említettük, hogy a község meglakulásától kezdve az uradalom az általa kijelölt bíró és néhány esküdt által igazgatta a jobbágyközség ügyeit. Ez a kezdetleges állapot 1582-ig tartott, amely évben Draskovich bíboros megszerezte Rákosnak a mezőváros (oppidum) kiváltságát. A mezővárosi kiváltság a község kormányzatának szélesebbkörű önrendelkezési jogát jelentette. Most már a jobbágyság szabadon választotta a bírót meg az esküdteket, akiknek a száma a szükséglet szerint nagyobbodott. Az 1647. évi panaszos beadványt pl. a bírón kívül 6 esküdt írta alá. Az uradalom képviselője azonban jelen volt az előljáróság választásán, a megválasztott bírót megerősítette, vagy esetleg vissza is vetette. Az 1652. évi jegyzőkönyv egyik tanúja kiemelte, hogy az intéző vagy ispán részt szokott venni az áldomáson is.
A bíró az esküdtekkel együtt végezte a község igazgatását. Fel volt közöttük osztva a robot és a szolgáltatások kijelölése, a szegények és árvák ügyeinek intézése, egészségre, tűzveszélyre, rendre történő felügyelet. A felelősségrevonás és a büntetés a bíróra hárult. Most már nemcsak bagatell ügyekben, hanem a főbenjáró büntetteken kívül minden kihágásban ítélkezett az esküdtek bevonásával. Külön “kapitány” is rendelkezésére állott.
Már a középkortól kezdve szívesen látta az uradalom, ha a jobbágyok a kijelölt erdőterületekből irtásföldeket csináltak és azokat szőlővel beültették. Ezek a vételár lefizetése mellett a jobbágy tulajdonába mentek át, s azokkal ő szabadon rendelkezett. Nemcsak egymás között, hanem idegeneknek is eladhatták a földeket, és az eladást a bíró előtt bonyolították le. Az uradalomnak csak utólag kellett jelenteni a változást a lajstromozás végett. Az említett jegyzőkönyvben 4 tanú is szerepel, aki maga is ilyenformán vett szőlőt a községben. Az uradalom hegyvámot állapított meg a szőlőkre, amit a hegymesterek kezeltek. A hegymestereket az uradalom jelölte ki.
A község vezetőségének szélesebb önkormányzatát az a tény is kiemeli, hogy amíg azelőtt nem volt községháza, hanem a mindenkori bíró házában intéztek mindent, most már Draskovich bíboros jóvoltából községházához jutott az előljáróság, amikor az új plébániaház építésével a felszabadult régi plébániát a püspök a község tulajdonába engedte át. Azóta a mai napig e házból kormányozzák a községet, de természetesen a ház azóta többszöri átalakítást ért meg.
A községnek azonban külön jegyzője még nem volt, ez csak a múltszázadbeli kiegyezés utáni idők vívmánya. Akkor még az összes írásbeli munkát: adóösszeírást, beadványokat, jelentéseket az iskolamester készítette, akit a felfogadással erre is köteleztek. Ő ezekért a községtől meghatározott természetbeni szolgáltatásokat, magánosoktól pedig számszerűleg megállapított díjazást kapott.
A lakosság, nevezetesen a jobbágyok és zsellérek életét a mezei munka töltötte ki. Az év 365 napjából a saját háza, kertje és földjei megmunkálására 160-180 napot fordíthatott. Az igás és kézi robot, a kastélybeli munka, a borszállítás újabb 100-120 napját foglalta le, 85-95 napját pedig pihenéssel, ünnepléssel tölthette.
A telkes jobbágyok birtokának nagyságát pontosan nem lehet megállapítani, de néhány, a XIX. század elejéről fennmaradt egyéni földkimutatásból következtetni lehet arra, hogy akkor az egész telek 24-25 holdat tett ki. Ekkor 40 és fél egész telek volt a rákosi jobbágyok birtoka. Az évben, amikor Draskovich szakácsa, Lakits Mihály nemesi birtokát kapta, az 21 hold szántóból és 4 nagy rétből állott, 4 szőlőn kívül, a malom egy egész sessioja 29 holdat és 4 rétet foglalt magába és még egy szőllőt is. Az egész telek tehát régebben mintegy 40 holdat tett ki. Ennek természetesen csak felét vagy negyedrészét bírta egy jobbágy, mert néhány féltelkest leszámítva nagyobbrészt negyedtelkes jobbágyok voltak. A telkek nagyobbrésze szántóból állott.
A régi jobbágyok 2, később 3 nyomásos gazdálkodási rendszer szerint művelték földjüket. A kétnyomásos abból állott, hogy a dűlők kijelölése szerint a szántók felét gabonatermesztésre használták, a másik felét pedig parlagon hagyták, hogy a földek a gyom beszántásával erősödjenek. A háromnyomásos gazdálkodásnál a földeket egyrészt téli, a másik részt tavaszi vetéssel művelték és csak a harmadik rész maradt parlagon. A földek parlagon hagyásával tehát megkönnyebbült a gazdálkodó munkája.
A földeket háromszori, tavaszi, nyári és őszi szántással készítették elő és az állattartás a földek trágyázását is lehetővé tette. Gépek hiányában a föld megmunkálásánál a vasalással ellátott vasekét, tövisboronát, kapát, ásót, és az aratáshoz kaszát és sarlót használtak. Mindez a maihoz képest sok testi erőfeszítést igényelt, de a jobbágy szerette földjét és szívesen végezte a nyolc óránál sokkal több napi időt megkövetelő munkáját. Különösen nyári időben alig jutott néhány órányi pihenő, míg viszont a téli hónapok rövid napjai alatt új erőt gyűjthetett a nyári munkák elvégzésére.
Ha jó volt a termés, a fölös részét eladhatta, nevelt állatai egy részét vásáron értékesíthette. Borát – ha maga nem itta – a községi kocsmában mérték ki, vagy rákosi beégetett jeggyel ellátott hordókban Alsó-Ausztriába, Morvaországba szállíthatták. A megélhetését könnyíthette a sertés és baromfitartás, és különösen a XVI. századtól elterjedt házi kertészet is, amely a káposzta, sáfrány, hagyma, majoranna és petrezselym mellett az akkor már Itáliából elterjedt másnemű főzelékféléket is meghonosította. A kertészet fogásait az uradalmi kertészettől tanulták a háziasszonyok, akik ott robotban segítettek és onnan kapták a mák, saláta, répa, uborka, tök stb., meg a virágok magvait. Nagyban hozzájárult a megléhetéshez a halászat is, amit a Fertőn kijelölt parcellákban űzhettek. Ilyenformán a jobbágyok táplálkozása változatos lehetett.
A jobbágy a téli hónapokban tüzelőjét az uradalmi erdőből szerezte be . Az 1652. évi jegyzőkönyv több tanúja határozottan említette, hogy épülethez, fűtéshez az uradalom mindenkinek adott az erdőből.
Így a jobbágynak kiadása az adón kívül legfőképpen ruházatra, lakásberendezési tárgyakra, szerszámokra szorítkozott. Ezeket vagy a közöttük megtelepedett, céhbe nem tartozó mesteremberektől, vagy a soproni és községbeli vásárokon szerezték be. Általában nem lehet a rákosi köznép sorsát az egyéb hazai jobbágyokéval összehasonlítani, ezek felett sokkal előnyösebb helyzetben volt, mert a nyugati vég sokkal kevesebbet érzett a török háborúból, messzebb esett a zajos közlekedési útvonalaktól és szerencséje, hogy egyházi földesúr alá tartozott, aki nagyobb megértéssel volt irányában, mint sok erőszakoskodó, vagyont harácsoló világi főúr és kivált a köznemes földbirtokosok.
A fennmaradt urbáriumok tanúsága szerint a rákosi köznépre a robot nem nehezedett olyan súlyosan, mint sok más helyen. A rákosi uradalom nem végzett olyan belterjes, allodiális gazdálkodást, mint a magyar uradalmak általában. Egészen a jobbágyság felszabadításáig alig volt az uradalomnak egy egész teleknek megfelelőnél nagyobb saját birtoka, itt is csak 2 szántót művelt a jobbágyság egészen, a többinél csak segédkezett. Szőlőt is csak egyet (Satz) volt köteles művelni. Ha a roboton kívül több munkára is szükség volt, azt több feljegyzésből kitűnően napszám ellenében végezték, ami az itt megtelepedett kevés földdel bíró zselléreknek és föld nélküli házasoknak nyújtott megélhetési lehetőséget.
A lerovott munka jelzésére ércből készült, pénz alakú jegyeket használtak egy időben a győri püspöki uradalmakban.
Az uradalom birtokához nagyobb területű rétség is tartozott, amit a jobbágyok robotban kaszáltak. A XVIII. század végén ez a robot is megszűnt, mert az uradalom a rét nagy részét bérbe adta a jobbágyoknak. Így 1829-ben pl. a tóparti réten 20 egész kaszálót egyenként 7,45 forintért, 50 fél kaszálót 3,52 forintért adtak bérbe.
A mezőgazdasági roboton kívül tartozott a község népe a kastély körüli munkákat is elvégezni, és köteles volt a kastély és a soproni püspöki ház újjáépítéséhez, tatarozásához minden munkát megadni. Ez utóbbira természetesen csak időnként került sor. Így a soproni házat Dallos püspök idején, 1629-ben építették újjá a rákosiak, a kastélyt pedig Széchenyi, Kollonich, Keresztély Ágost és Zichy püspökök idején építették ki, vagy renoválták. Ezekhez a munkát legnagyobb részben a rákosiak adták, de néha más püspöki uradalmakból is rendeltek ide segítséget.
Különleges terhelést jelentett a rákosiak számára a tizedborok Sopronba, vagy más messzefekvő eladási helyekre szállítása. Ha meggondoljuk, hogy Sopronba évi 600-1200 akó bort is kellett szállítani, Bécsbe, Pozsonyba pedig 100 akót, ez bizonyára sok napszámot és sok fuvart vett igénybe a téli hónapokban. A Püsky-féle jegyzőkönyv vallomásai szerint, ha a kijelölt jobbágy nem tudta személyesen teljesíteni a szállítást, maga helyett mást állított és azt fizette. Amennyiben a saját fogatja foglalt volt, akkor a szállításra lovat, kocsit kért kölcsön. Az egyik tanú szerint az ő kölcsönbe adott lova az útközben megdöglött és annak árát természetesen a jobbágynak kellett megfizetnie.
A robot által is terhelt, megfeszített testi munkát abban az időben sokszor megszakították az ünneplésnek, pihenésnek és a szórakozásnak napjai. Az egyházi és a világi kormányzat olyannyira össze volt nőve, hogy a vasárnapok és ünnepek mindig teljes munkaszünetet is jelentettek. A középkor vége óta az ünnepek száma erősen növekedett, és 35 olyan ünnep volt az évben, amely csak esetleg esett vasárnapra. Sem a törvény, sem a nép keresztény felfogása nem engedte meg, hogy e napokat munkával töltsék. Ilyenkor a délelőtti és kora délutáni istentiszteleteken történő részvételen kívül a fiatalság játéka, a családi összejövetelek és a kocsmai találkozások töltötték ki a napot. Varrni, nagymosást végezni, disznót ölni, fákat vágni nem volt szabad és a gazda délután legfeljebb szerszámait javítgathatta, vagy tisztogathatta, illetve a megérett gyümölcsöt szedhette le a kertjében.
Munkaszüneti nap akkor nemcsak a most is fennálló 15 ünnepnap volt, hanem az összes apostolok és evangélisták, azután Szent Mihály, Szent Anna, Szent Lőrinc, Szent Miklós, Aprószentek, Szilveszter pápa, valamint Húsvét és Pünkösd harmadik napjai is mindaddig, amíg az ipari termelés növekedésével XIV. Kelemen pápa 1771-ben 18 kivételével el nem törölte azokat. Jellemző, hogy az ünnepek eltörlése egyáltalán nem talált tetszésre a köznépnél, sőt zúgolódtak e rendelkezés ellen és a püspökök utasítására a papságnak ismételten meg kellett nyugtatni őket.
Az ünnepek az egész évben szétszórva estek, mégis úgy, hogy november 1-jétől március végéig, tehát a téli hónapokra esett az ünnepeknek majdnem a fele, míg a tavasz, a nyár és az ősz idejében aránylag ritkább volt az ünnep, de az is mindig jólesett a földmunkában kifáradt jobbágyoknak. Az egyház tehát ünnepeivel nagyban enyhítette és változatosabbá tette az egyhangú munkás életüket és elsősorban lelki, de testi felüdülést is juttatott nekik. Az ünnepek sokaságát és a munkaszünetek szigorú betartását is tekintetbe kell tehát venni, ha tisztán akarjuk látni a jobbágyság valós helyzetét.
Az, hogy a világi hatóság mennyire szigorúan vette a vasárnapok és az ünnepek munkaszünetét, azt mutatja a már “felvilágosult” korban, az 1790-es években az a többször is kiadott munkaszünetet szabályozó általános rendelet, amely 6 nagy ünnepen (Karácsony, Pünkösd, Húsvét, Úrnap, Gyümölcsoltó- és Kisboldogasszony napján) semmiféle üzlet nyitvatartását sem engedélyezi, vasárnapon és a többi ünnepen legfeljebb reggeli 9 óráig engedélyezi az élelmiszerek, délután 4 órától kezdve pedig a só, gyertya, dohány árusítását. Mindkét időpontban megengedi a vendéglők és kávéházak nyitvatartását, de eltiltja a kártyázást. Egész nap nyitva csak a gyógyszertár és a fürdő lehet. Kézi munkát azonban sem iparosnak, sem földművesnek nem szabad végeznie, kivéve, ha valamely általános érdekű szükség esetén azt a község plébánosa engedélyezi. Ezen kívül szekerek, targoncák használata, sőt puttonyok hordása is tiltott dolog.
Rákos község népének élete természetesen nem volt mindig olyan egyhangú, ahogy azt fentebb vázoltuk. Sőt alig volt nemzedék, amely súlyos megpróbáltatásokat ne szenvedett volna. A törökök háromszori felvonulása Bécs ellen (1529., 1532., 1638.), a felszabadító hadjáratok hadseregeinek felvonulásai és komoly adóztatásai, a Bocskay és Bethlen felkelése, a francia hadjárat, Draskovich püspök hatalmaskodásának évei, a kurucok évekig tartó portyázásai, az 1644., 1679., 1712-1715. évi pestis, az 1831. évi kolera járvány, a többszöri hatalmas tűzvészek, a száraz esztendők rossz termése, mind hozzájárultak ahhoz, hogy minden nemzedék a rendesen felül bőségesen kivegye részét a szenvedésekből, és megfeszített erővel kezdje újra és újra a megélhetésért folytatott harcot.
A fentebb érintett tűzesetekkel rá kell mutatni, hogy a község a régmúlt időktől kezdve vízhiánnyal küszködött. A Fertő partjának három forrása elég messze esett. A Rákos-patak mély szakadékban folyt, a dombon élő lakosság keze ügyében tehát nem volt víz. Közönséges használatra is aránylag messziről kellett vizet hozni, annál nehezebb volt a helyzet a tűzesetek alkalmával. Ilyenkor csak egy csepp volt az a víz, amit a kádakban, hordókban mindenhol tartani kellett. A házak falai ugyan kőből épültek, de födémük fából készült, s az épületeket a legtöbb helyen náddal, esetleg fazsindellyel fedték. Egy-egy nagyobb tűzvész tehát végigpusztított a községen és elhamvasztotta a lakosság értékeit. Ilyen hatalmas tűzvész pusztított itt 1590-ben, azután a Bocskay felkelés alkalmával, a törökök átvonulásakor 1683-ban. 1728-ban egy gyújtogatás következtében 68 ház pusztult el. Nagyobb tűzvész volt az 1770-es években, azután 1796-ban is. Ez utóbbi indította Fengler József püspököt arra, hogy a tűzoltás megkönnyítésére a kastély korábban létező kútja után a dombon is kutat furasson. 1797-ben sziklák repesztésével és kitartó munkával sikerült is a községi vendéglő udvarán egy bővízű kutat állítani, amint ezt ott a márványtábla felirata máig hirdeti.
Habár idővel több helyen készült még kút a községben, ez sem tudta megmenteni a helységet az újabb leégéstől. 1843. július 27-én a vörös kakas újra végig repült a házsorokon és több mint 100 házat elhamvasztott. A kárvallottak nagyrésze azonban ekkor már biztosítva volt a bécsi Biztosító intézetnél, amely 63 károsult félnek összesen 8718 forint biztosítási díjat fizetett ki.
A mai értelemben vett egészségügyi gondozásról ebben az időben természetesen nem lehetett szó. Bizonyára ahogy másutt, úgy itt is kuruzslással, ráolvasással, kipróbált gyógynövények használatával iparkodtak védekezni a betegségek ellen. Orvoslásról először 1592-ben van szó, t.i. Kutassy püspöknek volt egy Obrecsányi nevű orvosa, aki Kutassy Esztergomba távozása után is itt maradt. Hatóságilag nálunk az egészségügy fejlesztése csak a XVIII. században indult meg igazán, amikor gondoskodni kezdtek a felcserek, orvosok, bábák kiképzéséről. Rákoson Hoffuri János volt az első fürdős és sebész, aki 1736-ban itt telepedett le. Utóda Richter Ágoston kirurgus lett. Ő egyetemi kiképzésben részesült. Richter 1773-tól 1805-ben bekövetkezett haláláig működött a községben. Azután Sopronból jártak ide orvosok, közöttük Salmutter József, majd a szabadságharcot követően Schummel János telepedett le és a következő századfordulóig gyógyítgatta itt a betegeket. Bábát, és pedig vizsgázott bábát először 1789-ben alkalmazott a község Filipitsch Erzsébet személyében Azután Wallner Anna, Hopfingerné, Nillerné és Rimpfl Erzsébet működtek itt 1823-ig mint bábák. A későbbiek közül Filipitschné Giefing Erzsébet nevét jegyezték fel.
A község népének rendbentartása, a gazdasági ügyek vezetése, a község érdekeinek az uradalom követeléseivel történő összeegyeztetése legfőképpen a bíró vállaira nehezedett, akit két évenként, és pedig Szent György napján szoktak választani. Rátermett embernek kellett lennie, és ha ilyen a jobbágyok között nem akadt, úgy a zsellérek közül is választottaák. Érdemes tehát feljegyezni azok nevét, akik a bírói hivatalt viselték.
Az első ismert bíró nevét 1567-ből egy végrendelet örökítette meg számunkra. Flantz András volt a neve és mint tanú írta alá Hikles asszony végrendeletét.
A mezővárosi rang megszerzése után a bírók közül ismerjük Oswald J[ános]t 1592-ből, Kalteneggert 1611-ből, Csanaki Mihályt 1629-ből. A század 40-es és 50-es éveiben ismételten Osvald János, Tetter Péter és Koller Márton vezették a hivatalt. 1691-ben Junghorn Andrást, 1695-ben egy Möllertz nevűt találunk a bírói székben.
A XVIII. században:
– 1700-ban Platthuber György, ő többször is viselte e hivatalt,
– 1728-ban Hörmann János,
– 1731-ben Maschitz György, ő összesen 16 évig volt bíró,
– 1737-ben Bosch András,
– 1741-ben Kummer János, többször is viselte e hivatalt,
– 1745-ben Palkovich Pál,
– 1746-ban Guthmann István,
– 1753-ban Vintzi Mátyás, ő 1760-ban is bíró volt,
– 1756-ban Peyer Fülöp,
– 1762-ben Horváth János,
– 1774-ben Steiner Márton, ő ezután még többször is viselte a bíróságot,
– 1776-ban Kikovátz Mihály,
– 1781-ben Schinagl József, ő még majd két alkalommal lesz bíró,
– 1784-ben Kaltenekker Jakab,
– 1792-ben Joch Mihály,
– 1794-ben Frischmann József
viselték a bírói tisztet.
Közülük Vintzi Mátyás ellen panaszok merültek fel. Szentkereszty Pál provizor egy leveléből értesülünk arról, hogy zsarnokoskodott a jobbágyok felett, a kihágásokra mindig a legnagyobb büntetést szabta ki, a börtönből újra kihurcolta az elítélteket, szidta és verte őket. Ivásban nem tudott mértéket tartani, a községi pénzekről sem tudott elszámolni. A községbelieket egészen megfélemlítette. Nem is volt maradása a bírói székben s távozása után pártfogója, Stemmer plébános is hamarosan más plébánia után nézett.
A következő században 1848-ig a következőket bírókat ismerjük:
– 1800-ban Babits Mihály, aki többször is volt bíró,
– 1802-ben Gollner Mátyás,
– 1803-ban Felber Pál, ő később még négyszer viselte e hivatalt,
– 1805-ben Huber Péter,
– 1808-ban Udalutsch Mihály,
– 1811-ben Steiner György, aki 1816-ban bíróként halt meg,
– 1817-ben Hermann Jakab, aki többször is viselte e hivatalt,
– 1819-ben Padutsch Mátyás,
– 1821-ben Schinagl György ismételen,
– 1823-ban Horváth Mihály, ő többször is volt bíró,
– 1839-ben Kikovátz Mihály,
– 1839-ben Palkovits Ferenc, aki korábban is volt már bíró (ismételten),
– 1842-ben Tandl János,
– 1846-ban Babits József,
– 1848-ban Violitsch Mihály, aki még később is viselte a bírói tisztet.