III. Fertőrákos község

Különleges intézmények a község szervezetében

A mezőváros szervezetéhez tartozott még néhány intézmény, aminek léte tarkította, változatosabbá tette a jobbágyközség életét, amelyekről éppen ezért külön kell szólnunk. Ezek az alábbiak voltak: a községi kocsma és mészárszék, az iparosok és a halászat, a malmok és a kőfejtők.

a.) A községi kocsma és mészárszék
Az ún. regálé jogokhoz – amiket a földesurak és városok élveztek – tartozott már az Árpádok idejétől kezdve az italmérés és húsvágás joga. Ezt a földesurak rendszerint kocsmaépület emelésével és mészárszék létesítésével gyakorolták. A kocsmáltatás meglétét először Draskovich bíboros urbáriuma említi, ami természetesen nem azt jelenti, mintha előtte nem lett volna ilyen a községben. A tág, és gyűlésteremmel (táncteremmel) ellátott épületet a földesúr építtette a község számára, amiért a kimért borok után az ún. cseppénzt, a kimért állatok után a vágási illetéket kapta. A község előljárósága, a bíró és az esküdtek rendszerint idegenből fogadtak kocsmárost és mészárost, akikkel bérleti szerződést kötöttek. Sokszor a kocsmát is, a mészárszéket is egy család vezette. A bérleti szerződésekben ki volt kötve, hogy köteles volt a bérlő évenként 3 db, egyenként 9 akónál nem nagyobb hordó bort az uraság pincéjéből kimérni. Azontúl egész éven át a jobbágyok borát tartozott mérni. Ez nagy előnyt jelentet a lakosság számára, mert hiszen Rákos határában sok volt a szőllő és a sokszor 4000-10.000 akóig menő bort idegenben aligha tudták eladni. A Püsky-féle jegyzőkönyv vallomásai szerint volt idő, amikor a bíró a bor pintjét 1 krajcárral magasabban mérette, és ez a többlet az előljáróságé lett. Károlyi István intéző ezt a gyakorlatot hivatala idején nem engedte meg. A kocsmáros maga alkudott meg az átvételi árról a jobbágyokkal.
A mészáros köteles volt azon szarvasmarhák, sertések és juhok húsát kimérni, amiket az uradalom és a jobbágyok neki felkínáltak, és amiket nem vásáron értékesítettek. Az imént említett tanúvallomások szerint az uradalom is mindig megfizette azt a húst, amit a mészárszékből vitetett. Viszont ugyanezen vallomásokból értesülünk arról, hogy a levágott szarvasmarhák nyelvét mindig a bíró kapta.
Amióta Rákos mezővárossá lett, a kocsmai épület – amelyben átutazó kereskedők, hatósági emberek szállást és ellátást kaphattak – mindig az első iskolaépülettel szemben emelt hatalmas ház volt és maradt a legújabb időkig. Viszont a mészárszék Draskovich idejéig az első iskola helyén állott, később innen áttették a község piacának közepére. Az épület ma már nincs meg, de jeges pincéjét termékei őrzésére ma is használja a zöldáruház és a húskimérő üzlet. Régebben ott vágták az állatokat is. A múlt század második felében a község Fertő felőli oldalán a házak mögötti völgyben külön vágóhidat emeltek.
Végül álljon itt néhány kocsmárosnak és mészárosnak a neve, ahogy azokat az anyakönyvekből sikerült megállapítani. A legrégibb feljegyzett mészáros 1691-ben Schiller György volt, a legrégibb kocsmáros név Paukovits Pálé az 1730-as évekből. A század második felében Zweng József, Rosenmayer János, Spanraft Tamás, Milidorfer József neveivel találkozhatunk. A XIX. század első felében évtizedeken keresztül a Wurm család, János, Mátyás és Ferenc nevű tagjai ülték meg a bormérő helyiséget és a hússzéket. Egy magyar nevű is volt, Peér Fülöp, akit 1819-ben említ az anyakönyv.
A lakosságnak azonban nemcsak kocsmárosra és mészárosra volt szüksége, hanem sok másféle iparosra is. Ide iktatjuk tehát a rákosi iparosokat is. Az uradalom kétféle iparost tartott; egy kádármestert, aki a pincét is kezelte, meg utóbb egy kovácsot. De ugyanígy szüksége volt e foglalkozást űzőkre a községnek is. Azért nemcsak az uradalom kádárait: Menthor Egyedet, Perth Mihályt, a Rosenmayer család több tagját, Leopold Ferencet és Hopfer Andrást találjuk itt, hanem a jobbágyközösségnek dolgozók közül Utz Bertalant, Hember Györgyöt, Kremzer Jánost, Ehrenreich Mihályt, Ulrich Károlyt mint kádárokat és kocsigyártókat, Winkler Józsefet, Straubinger Pétert, Niller Jánost, Ebner Pált, a Hopfer fiúkat, Budin Andrást mint kovácsokat és lakatosokat ismerjük. Az anyakönyvek 1848-ig húsznál több cipészt és csizmadiát, 15 szabómestert jegyeztek fel. De rajtuk kívül még számos vászonszövő mestert, kőművest, ácsot, asztalost, néhány péket, sőt egy üvegest, egy szűcsöt és egy órásmestert is e forrásból ismerünk.
A halászmesterekről nem történik említés, mert a halászat a jobbágyok foglalkozása volt. A földesúr rendelkezése szerint csak a Rákos-patakban és a Malom-patakban nem volt szabad halászni és rákászni, a Fertőn azonban a jobbágyok halásztak, mindegyik a neki kijelölt szélességben. A fogott halakkal és rákokkal szabadon rendelkeztek, csak 2 libra halat kellett minden pénteken az uradalomnak beszolgáltatni. Ezt az 1656. évi előírás úgy módósította, hogy évenként 10 mázsa halat (3 csukát és 7 pontyot) tartoztak beszállítani az uraságnak. A hal egy részét Sopronban a piacon adták el, ahogyan azt a soproni halász céh 1514-ből eredő okleveléből tudjuk, mert az említi, ha Rákosról hoznak a piacra halat, minden kosár után 1 pfenniget, minden szekér után 2 pfenniget fizetnek a céhládába. Egy 1490-ből, a három nyári hónapból fennmaradt harmincados jegyzék több mint tíz esetben mutat ki olyan vámösszegeket, amelyeket a városba hozott halakért és rákokért fizettek.

b.) Malmok
A községre nézve életbevágóan fontosak voltak a malmok, mert ezek őrölték meg a termett gabonát, vagy gabonajárandóságot. Több ilyen malom is volt Rákoson. Az első említést a malomról a Soproni Levéltár egy terjedelmes okirata teszi, amikor a malomvétel ügyét és körülményeit vázolja Peck Kristóf pápai közjegyző 1510. április 12-én kiállított bizonyító iratában. Ez szerint Wetzer Farkas soproni ispotály lelkész szabadon és a nyilvánosság előtt vette meg a beneficium számára a rákosi malmot. Ez a malom egy Winter Kristóf nevű molnár tulajdona volt, aki az uradalom számára évi 12 mérő liszttel adózott. Az élhetetlen molnár az idők folyamán elszegényedett, adósságot vett fel keresztényektől és zsidóktól, a malom karbantartására mégsem tudott áldozni, és nem látott más kiutat, minthogy malmát eladja. A vételre nézve négy tanút hallgattak ki: egy István nevű soproni oltáros papot, egy Péter nevű rákosi cipészt, egy Prunner Mátyás nevű rákosi jobbágyot és végül magát a molnárt. Mind a négy tanú egyértelműen vallotta, hogy Kristóf molnár az elmúlt évben áruba bocsátotta malmát, rákosi szokás szerint a templom előtt, három egymás utáni vasárnapon, istentisztelet után, amikor a bíró és a hívek sokasága együtt volt, eladási szándékát meghirdette, de semmiféle vevő sem jelentkezett rá. Végül hallott az eladásról Wetzer Farkas és vevőnek jelentkezett. Ő a molnárt a zsidó hitelező 20 font dénárnyi kölcsönétől megszabadította és a malmot 40 font dénárért és 1 font áldomás pénzért megvette. Miután a jelenlévők között senki érdekbe ütközést nem állapított meg, az írást megpecsételték és kiadták Wetzernek, aki a malmot nem magának, hanem az ispotály Szent Erzsébet templomának vette meg alapítványként, hogy a malom jövedelméből minden hét csütörtökén az Oltáriszentség tiszteletére szent misét mondjanak. Wetzer 1534-ben halt meg, végrendeletében említette a rákosi malmot mint amely a bérlőtől félévenként 6 mérő lisztet hoz az ispotályi beneficiumnak. Utódai később nem törődtek a malommal, hagyták pusztulni, és a bérlők évtizedeken át nem fizettek, úgy, hogy Draskovich bíborosra szállott vissza az elhagyatott malom, amelyet nem is hoztak többé rendbe. Nem is lehet azt megállapítani, hol feküdt, de több jelből arra lehet következtetni, hogy a templom irányában helyezkedett el, a patak völgyében.
A Rákos-patakkal párhuzamosan futó mesterséges malompatak elején és végén még két másik malom is épült. Egyik ott, ahol az erdős domb közeledik a község köves dombjához, és mivel itt üde fás a terület, egy kis liget keletkezett, azért ezt mint Aumühlet, “Ligetmalmot” tartották számon. Ennek első említése Czenki Jankó Benedek soproni oltáros pap végrendeletében, 1553-ban történik, aki rákosi malmát Molnár Márton nevű vejére hagyta. Mikor újra hallunk róla, természetesen régen más kezén volt az a malom. Előbb Endresz János soproni polgár bírta, 1624-ben Groisbach János rákosi plébános Borbála nevű nővére kezén volt, de mivel az férjével, Frankkal együtt a Német-Római Császárságba akart költözni, Dallos püspök 1626-ban megengedte, hogy a malmot Endresz János leányának, férjezett Rádl Andrásnénak eladhassa az uradalom által előírt feltételek mellett. Az 1653. évi urbárium szerint a fent említett malom Adlinger Gergely soproni polgár kezén volt, majd Rauf Keresztély, utána Plattensteiner György bírta bérletben. A XVIII. században egy Csernyánszky nevű nemes vette meg, ő tőle pedig 1793-ban Fengler püspök 4560 forintért váltotta magához a malmot. A következő időszakban sok bérlő gazdálkodott a malomban, így Wurm Ádám, Krenzer György, Rimpfl Márton, Wagrandl György, Brandlhofer János, Renner Antal. Utolsó bérlője 1937-től Thiesz Mátyás volt. 1945-ben a malmot leszerelték.
A harmadik malom a kastély szomszédságában, a Malom-patak végében épült. Ez volt az uradalom ősi malma. Amikor azonban a XVI. században elhanyagolt állapotban összeroskadni készült, egy Köveskuty nevű prediális nemes újjáépítette és Baksay Péternek adta bérbe. Náprágy püspök 1611-ben a malmot minden hozzá tartozó földdel, réttel és az összes privilegiumokkal együtt megvette Köveskutytól és Baksay Péter szervitorának adományozta. Az ő bérlője volt az 1653. évi urbárium szerint Dragonits Márton. Baksaytól később Csémy János soproni harmincados vette meg 1500 forintért. Az ő utódai, a Preiner család tagjai, majdnem egy évszázadon át bírták a malmot. Tőlük először Berta János uradalmi intéző, majd ettől 1760-ban gr. Zichy Ferenc püspök vette meg 5000 forintért. Bérlői közé tartozott hosszabb ideig a Frentz család, majd Pieler Pál, Wurm János. A XIX. század elején Schiebinger Ferencet találjuk a malomban. Bérletét árverésen szerezte és a plébánia irattárában található szerződés szerint évi 35 mérő búza, 164 mérő rozs, valamint 70 mérő árpa fizetését vállalta magára. Továbbá kötelezte magát az épület karbantartására. Megjegyzendő, hogy ehhez a malomhoz egy egész szántó és rét, továbbá erdőrészlet is tartozott.
Ez a malom is, amelyet Marktmühle, azaz vásári malom néven emlegettek, meg a Liget-malom is meg volt terhelve azzal a kötelezettséggel, hogy a plébánosnak évenként 6-6 mérő lisztet kellett kiszolgáltatni.
Schiebingerék után a század második felében a fertőfehéregyházi származású Pekovits család vette meg a malmot a püspökségtől. A malompatakot régebben időnként a jobbágyoknak kellett tisztogatni. Ez a kötelezettség megszűnt és most már a Pekovitsékat terhelte a malompatak karbantartása. Amikor az első világháború után a patak mentén és a Sziklasoron kiépültek a házsorok, sokszor megrongálták a malompatakot. A víz kiömlött, elöntötte a házakat. Mivel minden bajért a Pekovits molnár családot tették felelőssé, az megunta a patak gondozását és felhagyott a malommal, amely a hozzá tartozó lakással együtt gazdátlanul áll és romosodik.

c.) A kőfejtő
A rákosiak foglalkozási ágai közé tartozott a kőfejtés is. A múlt ebbeli maradványa, a kőfejtő, ma idegenforgalmi vonzóerő.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy Rákoson csak egy kőfejtő volt. Az emberek saját szükségleteikre ott fejtettek követ, ahol ez nekik a legkényelmesebbnek látszott. De ha iparszerűen űzött fejtésről van szó, akkor is több kőfejtőre tudunk rámutatni. Így találunk a macskakői erdőben nem messze egymástól két, már régen felhagyott kőfejtőt. Jóval több ilyen kőfejtő figyelhető meg a patak mentén, a községi domb lejtőin, ahol lépten-nyomon találunk 10-20 méteres merőlegesen levágott falakat. A legnagyobb talán az, amely a meglévő várfalmaradvány végében zuhan hirtelen a mélységbe. E kőfalak alján rendszerint befelé vágott járatok vannak, amelyek némely kőfejtőnek, később kovácsnak, lakatosnak és cigánynak szolgáltak lakásul. Amikor az első világháború után, majd az 1941. évi házhely osztást követően kiépült a Patak utca és a Sziklasor, a házakhoz maguk a házépítők fejtették ki a köveket a patakvölgy oldalfalából.
A fennmaradt adatok alapján megállapítható, hogy a kőfejtést mint ipart az uradalom maga sohasem űzte, hanem csak alkalmilag jelentkező kőfaragóknak engedte meg a kövek kibányászását. Ha az uradalomnak szüksége volt kövekre, úgy azt mindig megfizette a kőfejtőknek.
A nagy kőfejtőről először 1587-ben Draskovich bíboros urbáriuma szól és azt mondja: ahány kőfaragó dolgozik benne, annyiszor 10 forintot fizetnek az uradalomnak és ha a püspökségnek kell a kő, azt a rendesnél olcsóbban számítják. A püspökség nemcsak a rákosi kastély és a templom építéséhez vette igénybe a kőfejtőt, hanem pl. a győri székesegyház hatalmas oromfalához is a kőbányából fejtette 1823-ban a köveket.
Az 1653. évi urbárium megváltoztatta az előbbi rendelkezést és pénz helyett minden tizedik kivágott kőnek a leadását írta elő. Az 1745. évi urbárium azt mondja, hogy állandóan három kőfejtő dolgozik, ezek évi 132 forintot fizetnek.
Néhány kőfaragó mesternek a nevét is ismerjük. Így 1638-ban Steinbrenner Lénárt dolgozott itt, aki szeretett volna soproni polgár lenni, a kőfaragó céh azonban nem vette be. Az 1700-as években Mayer Bernát, Zehtner Mátyás, Fröschl Péter dolgoztak itt. Mindhárman Bécsből jöttek. Továbbá e kőbányában dolgozott Bosner János és Schindler Ágoston. A XIX. század első felében Schindler András, Schuster János, Pfeiffer Márton, Mauschitz György, Huber József hadirokkant és a Murzinger család szerepelnek mint helybéli kőfaragók és kőfejtők. Ők legtöbbet Sopronnak dolgoztak.
A kőfejtő 1848 után is a püspökség tulajdona maradt, sőt még csak ezután bontakozott ki egész nagyságában. A fejlődés Simor János püspökségének időszakára vezethető vissza. Simor a szabadságharc után hét évig Bécsben működött mint udvari káplán, majd mint kultuszminiszteri osztálytanácsos. Amikor 1857-ben győri püspökké kinevezték, a bécsi Baugesellsschaft ajánlatot tett neki a rákosi kőfejtő kibérlésére. Ez a társaság már 1780-ban bérbe vette a a szentmargitbányai, az oszlopi, a császárkőbányai és a megyében található más kőbányákat is. Nem ismerjük a Simorral kötött szerződés tartalmát, de egyszer csak feltűnnek a rákosi plébánia levéltárában azok a számlák, amelyeket az Österreichische Baugesellschaft állított ki. Így 1863-ban, amikor 100 fuvar falikövet a plébániakert bekerítésére kértek, Wiezner Károly mint a kőfejtő felügyelője (lakott 145. sz. alatt) nyugtázta aláírásával a munkát. Ugyanő írja alá 1874-ben a torony építéséhez szükséges kőszállítás nyugtáját is. A Steinbruch der Allgemeinen Österreichischen Baugesellschaft szállította a köveket és végezte a kőfaragást a templom mellett álló Nepomuki Szent János szobornál 1886-ban. Ezt a nyugtát Wurditsch János kőfaragó írta alá. A Soproni Szemle 1960. 4. számában Péczely Piroska közölte, hogy a Steinmetzgeschäft der Allgemeinen Österreichischen Baugesellschaft 1886-ban Köck Antal kőfaragó mester aláírásával nyugtázta a rákosi kövek szállításáért felvett összeget. A rákosi anyakönyvekben az 1850-es évektől kezdve egymás után bukkannak fel az új kőbányamunkások nevei. Így Wiesner Károly, Kugler János, Antal és Jakab, Tura Antal, Malleschitz György, (ő az, aki 1866-ban felfedezte a Mitras-barlangot), Wurditsch János, Schöber kőfaragók, továbbá Huber József, Steiner Mihály, Müller Mátyás, Sterka Ferenc, Wurzinger Vencel kővágók. Ez peresze korántsem egy teljes névsor. A község legöregebb embereinek emlékezése szerint az 1860-as évek elejétől egészen az első világháborúig állandóan mintegy 50-100 ember dolgozott a kőfejtőben, sok csak mint helybeli napszámos, de szívesen dolgoztak, mert jól fizették őket. Amellett a kőfejtő őre, Schinagl Mátyás, majd utána Wurdits József – nem rokona a kőfaragónak – minden nap szállított nekik lovas kocsiján egy hordó bort, valamint rengeteg kolbászfélét és kenyeret, hogy állandó erőnlétben bírják a nehéz munkát. Ez alatt az egész idő alatt csak egyetlen szerencsétlenség történt: Sterka Ferenc kővágó 1871-ben a magasból leesett és összetörte magát.
Az egész idő alatt a bécsi Baugesellschaft elsősorban Bécsnek dolgozott. Akkor épült ott a Votivkirche, a városháza, az egyetem, a két nagy múzeum és sok más lakóépület. Az ezek építéséhez szükséges kőblokkokat Rákosról is szállították a bécsi kőfaragók és szobrászok számára. Mások, mint pl. Festetich herceg az ő keszthelyi kastélyához, csak összeköttetések révén jutottak az itteni kőanyaghoz, de a soproni kőfaragók régi tradícióik alapján mindig kaptak kiutalást és e kövekből faragták a soproni és környékbeli temetők számára a változatos síremlékeket.
De különösen a bécsi építkezésekhez nagyarányú kőblokkokra volt szükség. 40, sőt 50 mázsás köveket vágtak ki a kőfejtő gyomrából. Elszállításukat rendszerint Pekovits molnár és fiai végezték különleges nagyságú erős szekereken, amelyeket 8-12 pár bivaly is húzott. Többször a soproni Ikva hídon szét kellett szedni a szekereket, mert a kövek hosszúsága miatt a hirtelen kanyarban nem tudták szállítani azokat. Bizony néha egy hónapnál is tovább tartott, amíg az itt vágott kő megérkezett Bécsbe, rendeltetési helyére.
Ami a kőfejtő gyomrából hiányzik, az a kő adta a bécsi nyilvános- és magánépületek hatalmas és művésziesen megmunkált tömegét. Kárpótlásul viszont visszahagyta az 5-10 m átmérőjű vaskos kőoszlopok által hordozott és határolt gigantikus folyosókat, termeket, labirintusokat, amelyek máshol alig látható szédületes látványt nyújtanak és nagy idegenforgalmi vonzóerőt jelentenek sokezer túrista számára.
Mikor az első világháború után a műkő és a vasbeton mind jobban kiszorította a terméskő használatát, összezsugorodott, majd megszűnt a kő bányászása. Ma Sopron városa tetemes bevételt ér el a gigantikus kőbánya mutogatásával.
Azért kőfejtés még a második világháborúig is folyt, de kisebb mértékben, különösen a patakvölgyi oldalon. Ebben az időben Haas András és Granditsch Ferenc kőfaragó mesterek működtek, de legtöbb követ maguk a házépítők fejtették ki, miközben egy alkalommal két, másik alkalommal három embert temetett maga alá a leomló kőanyag.