III. Fertőrákos község

Rákos község 1848 után

Midőn Nyugat-Európa legtöbb állama a középkori hűbéri berendezéseket már nagyobbrészt kiküszöbölte és az 1848-as forradalmak leginkább csak a kormányokat buktatták, hazánkban az 1848. március 15-i vértelen forradalom évszázados rendszert döntött meg. Véget vetett a már régóta időszerűtlen nemesi egyeduralomnak, rendi alkotmánynak, felszabadította a jobbágyságot és egyenlővé tett mindenkit a törvény előtt. Még a szabadságharc leverése sem veszélyeztette a törvények valóra váltását, legfeljebb azt késleltette.
1848-cal Fertőrákoson a győri püspök birtokán is megszűnt a jobbágyi függés a földesúrtól, megszűnt a kilenced és tizedbefizetés, a robot és a jobbágytelkek a hozzájuk tartozó földekkel együtt a jobbágyok tulajdonává váltak anélkül, hogy értük fizetni kellett volna. Maga a’ 48-as törvényhozás részben kárpótolta a földesurakat.
A földek tulajdonba adását az eddigi jobbágyok nevére az 1853. évi Úrbéri Nyílt Parancs hajtotta végre. Ezzel kapcsolatban mindjárt egy kis tagosítást is végeztek, több dűlőben mindegyik gazda kapott jobb és gyengébb földeket is, hogy senkit nagyobb méltánytalanság ne érjen. A szőllők eddig is majdnem 100 %-ig a jobbágyok kezén voltak, a kijelölt erdők és legelők pedig a közbirtokosság kezelésébe kerültek.
A győri püspökség azért továbbra is a legnagyobb birtokos maradt Rákoson. Övé maradt a Fertő víz- és nádterülete, a házak is, kertjeik kivételével, a községi domb kopár területe a kőfejtővel együtt, a patak partja, a Tómalom és a Meggyes felé húzódó egész erdő, továbbá eddigi szőllei. A Fertő partján 70 hold szántót és sok rétet tartott meg és itt létesült a Virág major. Továbbá megtartott a községtől legtávolabb eső nyugati területen 200 kh szántót, amelynek megművelésére a Pius majort telepítették.
Robot híján most már a földek megművelésére munkáskezek után kellett nézni. Az első gazdasági cselédek 1860-ban tűnnek fel az anyakönyvekben. 1863-ban benépesül a Pius major 12 állandó családdal és a Virágos major is, ahova 3 család tartozott. Az újszerű gazdálkodást Klemm Tamás intéző és Kollár József ispán szervezték meg.
Egy 1877-ből eredő uradalmi számadás a tisztviselőkön kívül felsorolja az összes alkalmazottat. Ők az uradalomtól évi 480 kg búzát, 720 kg rozsot, és 240 kg árpát kaptak természetbeni járandóságként. Ezek név szerint az alábbiak voltak: Gahlen Vilmos kertész, Ziegelhoffer Henrik vadász, Kajtor József erdőőr, Ehrenreich József kádár, Berkes János kerékgyártó, Skarlát Antal uradalmi kereskedő, továbbá Mészáros József, Babos István és fia, Babos József, Babos Gáspár, Németh József, Tóth István, Ehrenreich Mihály, Sárvári György, Balaski György, Szigeti István és fia, Németh István és fia, gazdasági cselédek. Hérics Mihály és Tungos József birkások, Subics Ferenc és Mikus József kocsisok.
A gazdálkodás most már természetesen belterjesebben folyt mint 1848 előtt. Nem hagytak már ugart. A nagy számú állatállomány részére több takarmányt termesztettek és állati trágyával, majd műtrágyával jobban fokozták a föld termőerejét.
Maga a község egyenlőre az elnyomatás idejének erős közigazgatási gyámkodása alatt állott. A település külső és belső fejlődésére nagy hatással volt a kiegyezés (1867) után alkotott törvény a községek önkormányzatáról. Ez ugyan megszüntette az eddigi mezővárosi címet és privilegiumokat, amivel azután már csak úgy büszkélkedett a község, mint a nemesek az előnevükkel, viszont az uradalomból felszabadított, de egyenlőre tehetetlenül élő községet nagykorúvá tette azzal, hogy a bírói hatalmat kiterjesztette, a bíró mellé egy tanult és szaktanfolyamot végzett jegyzőt állított és virilista, valamint választási alapon létrejött képviselő testületet rendszeresített. Megszűnt a kántortanító eddigi jegyzői tevékenysége, amely a községi önállósághoz kevésnek, az iskolai oktatásra pedig hátrányosnak mutatkozott. Ezután az adókivetést és -beszedést, a költségvetést és a zárszámadást, a felsőbb hatóságokkal való levelezést, a rendeletek végrehajtását, szerződések, végrendeletek kiállítását mind a jegyző végezte, aki képzettségével egyúttal alkalmasabb volt arra, hogy a bírót segítse és adott körülmények közt a község fejlesztését előbbre vigye.
A község első jegyzője 1874-ben Grubert János lett, aki addig a réczényi iskolamesteri hivatalt viselte. Az 1880-as évek elejéig látta el a jegyzői teendőket. Őt egy Knár Mihály nevű jegyző váltotta fel, akit 1892-ben – 55 éves korában – a Rákos patakból holtan húztak ki. Knárt Thurner Tamás, Thurner Mihály soproni polgármester fivére követte, aki sok viszontagság közepette, nagy ügybuzgósággal 1930-ig vezette a község ügyeit, amikor is nyugdíjba vonult. Utána az adóügyi jegyzőből lett Dihanich Máté és Zollner Ferenc, utolsónak pedig 1945-ig Unger jegyző irányította a község életét. A község pecsétje a pólyában egy rákot, felette egy süveges és pásztorbotos püspököt ábrázolt, körben: Sopron vármegye Fertőrákos község, 1906. feliratot viselt. Az évszám arra utal, hogy a feltüntetett évben az eddigi Rákosról Fertőrákosra változtatták meg a község nevét.
A jegyzőkkel együtt örökítsük meg a község bíróinak nevét is, akik azt 1848 után vezették, hozzátéve, hogy e névsor nem teljes.
Az 1850-es években bírói tisztet viseltek: Babits József, Palkovits János, Felber József és Goisser Mátyás. Ez utóbbi Palkovitssal felváltva 1871-ig szerepel a bírók között. Utána pedig fia, Goisser István lett bíró, aki Reinprecht Mátyással felváltva bíráskodott 1893-ig. Az 1890-es években Steiner József és Reinprecht Mihály viselték e hivatalt. A XX. század elején Reinprechten kívül Resch József, Babits Mihály és Schrabeck Pál gyakorolták a bírói hatalmat. Az első világháború után a polgárok bizalma még mindig Reinprecht Mihály személyében összpontosult. Őt később felváltotta Ruber György, majd Resch József, később pedig, 1954-ig ismételten Weihnacht Mátyást emelte a község népe a bírói székbe.
A bírónak és a jegyzőnek a község igazgatásában segítségükre voltak az esküdtek és a képviselőtestület tagjai.

A politikai község határába tartozott:

1622 kh szántó
45 kh kert
420 kh rét
303 kh szőlő
1382 kh legelő
1181 kh erdő
474 kh nádas
Összesen: 5434 kh terület

Ehhez járult még 1400 holdnyi Fertő-terület úgy, hogy az egész határ kb. 6800 holdat tett ki. Ebből a községé volt kb. 3000 hold, az uradalomé 3800 hold azzal a különbséggel, hogy most már ez a terület is adóalapot jelentett a község számára.
Magának a községnek a nevén először csak 57,5 hold szántó, 22,5 hold rét és 1 hold 376 négyszögöl szőllő állott. A szántóterület később fokozatosan 167 holdra emelkedett. A szántóból 4 kis darab, összesen 1 holdnyi területet a kántortanító használt, a többit a réttel együtt bérbe adta egy rét kivételével, amelynek termésére a községi bikának volt szüksége. A többi rétet kaszáláskor elárverezték. A szőllőt a község vezetősége házi kezelésben tartotta. A község vagyonához tartozott még öt ház: a községház, a régi iskola, a csendőr, az éjjeliőr és a bikagondozó lakása. Az ingatlan értékét az 1906. évi községi leltár 104.300 K-ban vette fel.
A község jövedelmét az ingatlanok bére, a bikatartás, a vadászati jog, a végrehajtási költségek és még néhány apróbb bevétel képezte. A jövedelem tehát az adón kívül vékonyan csörgedezett a pénztárba.
Ezzel szemben hatalmas szükségletek állottak: a személyzeti fizetések (jegyző, kisbíró, bikagondozó), a tiszteletdíjak (bíró, községi pénztáros, körorvos, állatorvos, bába, plébános, tanító), a dologi kiadások, az adók (földadó, illeték-, egyenérték-, betegápolási adó, útadó, megyei pótadó rábaszabályozási adó), azután a szőllőfenntartás, tenyészbika tartása, iskolai kiadások, nem is számítva a közegészségügyi, a rendészeti és szegényügyi kiadásokat, amikre rendszerint csak képletesen került valami a költségvetésbe és a számadásba.
Mégis mindezen kiadásokat kevés pótadóval bírta volna a község, ha nem lett volna a sok adósságnak, a felvett kölcsönöknek évi kamata, amely egymaga felemésztette a rendes évi bevétel több mint 50 %-át.
A községi leltár 1906-ban 21.240 K kölcsönt mutat ki a Soproni Takarékpénztárból, 19.327 K kölcsönt a Hohenegger Alapból és 1328 K kölcsönt a plébániai misealapítványokból. A kamatok évenként 4600 K-t tettek ki és az összkiadásokat 20.426 K-ra rugatták fel, amiből majdnem 12.000 K-t kellett fedezni pótadóból. Így a 21.000 K-ra menő állami adó 50 %-nál többre volt szükséges községi pótadóban, hogy a hiányt fedezni lehessen.
A sok adósságból játszva kimentette a községet az első világháború után bekövetkezett pénzromlás, amikor értéktelen K-val iparkodott visszafizetni a község mindazt, amit valamikor magas értékű forintban felvett.
De azért később sem lett rózsás a helyzet. Kivált iskolai kiadások, a régi iskola épület renoválása, az új iskola berendezése, de egyéb új létesítményekkel kapcsolatos beruházások is mindig gondot okoztak. Hozzájárult még az is, hogy a tanítók számának szaporítása és fizetésük emelkedése az államsegély mellett is évi 12.500 P-vel terhelte meg a község pénztárát úgy, hogy a községi pótadó akárhányszor 150 %-ra is emelkedett.
Közben a község új intézményekkel is gyarapodott. Ilyen volt a két új iskolán kívül – amelyekről külön fejezetben lesz szó – a posta hivatal. Postaügynökséget 1881-ben kapott a község. Az első postamester Gollner Antal volt, egy köztiszteletben álló személy, aki 1918-ban bekövetkezett haláláig vezette a hivatalt. Utána ideiglenesen Szabó Lőrinc kereskedő vette át a postát, tőle pedig a kalandos életű Trautner Angéla, akit 1921-ben Adler János váltott fel. Ő a ’40-es évekig maradt hivatalában.
Láttuk, hogy a községnek már a XVIII. században volt orvosa. 1848 után Schummel János személyében ismét orvos telepedett le a községben, aki hosszú ideig, 1896-ban bekövetkezett haláláig látta el itt és Meggyesen a körorvosi teendőket. Halála után a körorvosok Sopronból jártak ki. Hiába folyamofott Mentes plébános 1934-ben önálló községi orvosi állásért, a rossz pénzügyi helyzet miatt a minisztérium nem engedélyezte az állást. Szerencséje volt azonban a községnek, hogy a következő évben Rákoson telepedett le az új körorvos, a képzett és ügyes Bátfay (Kölbl) Mihály, akit 1945 után hivatalos állásba Sopronba rendeltek be.
A község egészségügyi állapota egyébként 1848 után sem javult. A 10 éven aluli halottak most is még sokáig 60-70 %-át teszik ki az összes halottaknak. A járványok nagyon felemelték a halálozási számot. Így volt ez 1861-ben, amikor 31, 1868-ban, amikor 41 ember halt meg kolerában. 1873-ban a vörheny és a kolera miatt először emelkedett a halottak száma 100 fölé (107 fő). Az 1880-as évektől kezdve népbetegséggé vált a tuberkulózis, amely a századforduló előtti és utáni évtizedben 1920-tól 1936-ig szedte évenként a lakókból áldozatait.
A gyermekbetegségek, a kanyaró és a vörheny kivételes években voltak. Azonban évenként 25-35 csecsemő halt meg “marasmus neonati”-ban, amin inkább a helytelen gyermekápolást kell érteni. E tekintetben javulást csak az I. világháború utáni második évtized hozott. Attól kezdve ugyanis a több születés mellett is 20-ról 15-ra, 9-re, sőt 5-re is leszállt az egy éven aluli halottak száma. Sokat segített itt az előrehaladottabb orvostudomány, az állam egészségügyi felvilágosításai és intézkedései, valamint a községben is megalakult Vöröskereszt Szervezet. Szülésznő rendszerint kettő működött a községben.
A villanyvilágítást 1925-ben vezették be a községbe.
Rákoson az alábbi közművelődési létesítmények voltak: a Bucher József tanító által alapított Olvasó Egylet, a maga több mint 2000 kötetes könyvtárával, a Dalárda, melyet zenekarral együtt Fuchs János kántortanító vezetett. Volt legényegyesület és leánykongregáció is. Ezek gyakran adtak elő színdarabokat egyházi és jótékony célra.
Ami a község települését illeti, a település legrégibb magva sok tekintetben megőrizte több évszázados formáját. A kastélytól felfelé egészen a mostani sütőüzemig terjed ez a legrégibb rész, s ez úgy épült, hogy 2-2 jobbágyháznak közös udvara van és a lakások ablakai egymás felé néznek. Ez az építési forma a legtöbb helyen ma is megvan itt, ha a házak a régi idők óta talán már többször is megújultak. Ezek, de a község többi házai is rendszerint hosszú udvarba nyúlnak. Az első, utcára néző lakás volt a jobbágy tulajdona, mögötte két oldalt a második, esetleg a harmadik is a birtoktalan lakóé és csak ezek mögött következtek az istállók és a pajták. Mikor a jobbágyság felszabadult, az új háztulajdonosok a lakóktól nem lakbért követeltek, hanem terjedelmes birtokuk egy részét dolgoztatták meg velük, azon felül földjükön napszámosokként foglalkoztatták őket. Nagyobb gazdák között akadt, aki nem dolgozott a földjén, legfeljebb a fogatokkal járt és szállított.
Már 1848 előtt kiépült a község a temetőhöz vezető mellékútig, valamint a kastély alatt az uradalmi kertészetig, meg az ún. Kovács-domb felé. Volt még néhány ház a patak község felé eső partjába építve.
A lakosság folytonos szaporodása azonban mindig újabb terjeszkedést kívánt. A lakásépítés ugyan sohasem szünetelt, de legnagyobb mértékben az I. világháború után terjeszkedett a falu és pedig több irányban. Így a főúton felfelé a kőbánya irányába, ahol a legtöbb ház nem befelé, hanem a lakás ablakaival utcára néző fronttal épült. Azután az uradalmi kerten alul, az ún. Kisrákoson és az amellett emelkedő dombon. Sok új ház épült a Kovács-dombon is. Kiépült a Kovács utca egészen, sőt azonkívül szétszórva is épültek kertes házak. Egyszerűbb házak épültek a Virágos major felé, de csak egysoros utcában. Végül nagy fejlődést adott az építkezésnek a püspökség házhelyakciója, amely előbb 1922-ben, azután 1943-ban olcsó pénzen osztott ki több mint 100 házhelyet a patak mentén úgy, hogy 1922-től kezdve a völgyben a Fő utcával párhuzamos utca keletkezett, szinte kivétel nélkül frontális épületekkel és patakra néző kertes résszel. 1943-ban pedig a sziklasor három emeletes: az alsó, középső és felső sziklasor épült ki egészen a soproni útig, ahol már teljes rendetlenségben épült a II. világháború után néhány házacska. A Patak utcában és a Sziklasoron levő házak száma több mint 100.
Magában a községben 1945-ig 520 ház állt. De mivel igen sok ház udvarán beljebb is épültek lakások, sokszor kettő, három is – melyek számozásra nem kerültek – azért az 1940-es statisztika 640 önálló lakást mutatott ki.
A települési központon kívül távolabb is létesültek építmények. Így 1860 körül a Virágos major cselédlakásokkal, istállóval, azután a messze fekvő szántóbirtok megművelésére a Pius majort létesítette a püpsöki uradalom 12 cselédlakással és gazdasági épületekkel. A majorban egy kis bolt is nyílt, hogy a cselédek a közeli Sopron-pusztai cselédekkel együtt ne legyenek kénytelenek messzire menni. Mindkét rákosi majorban kis kápolna épült.
1848-ban Kőhidán, Karstanjan Gusztáv csepregi lakos cukorgyárat létesített. 1858-ban ugyanő a patak innenső partján, tehát a rákosi határban négy rákosi gazdától telekrészt vett meg és ott kocsma nyitására szerzett engedélyt. A cukorgyári munkások rendesen itt étkeztek, sőt Karstanjan szállószobák építésével lehetővé tette, hogy néhányan alkalmazottai közül ott is lakjanak. A kocsma mellett 1922-ben az új trianoni határ ellenőrzésére a pénzügyőrség is épített egy telepet. Feljebb az út mentén pedig Dravits György marhakereskedő épített magának tekintélyes házat. Ezek a különálló részek egészítik ki Fertőrákos központi települését. Sok cigány is telepedett le Rákoson. Ezek előbb az erdőben sátor alatt és a kőfejtőkben laktak, csak 1946 után telepedtek az üres házakba.
Az eddig mondottak eléggé érzékeltetik, hogy Rákos község belső élete 1848 után új színekkel bővült.
Az anyakönyvekben most már nemcsak telkes gazdák, zsellérek és lakók szerepelnek, hanem mind nagyobb számmal napszámosok és munkások. Ekkor lett önálló foglalkozás a halászat is, amelyet a Fertőn most szabadon gyakoroltak. 1940 körül 46 halászembernek és családjának adott kenyeret a halászat.. A fogott halnak csak kisebb része kellett itthon, Illmitzen keresztül szállítottak Bécsbe is, de érdekes, hogy a legnagyobb halszállítás innen Szegedre történt.
A napszámosokra a gazdáknak volt szükségük, különösen a szőllőművelésnél. A munkások pedig nemcsak a kőfejtőkben dolgoztak, hanem a Kőhidán alakult cukorgyárban, meg a soproni téglagyárakban is. Nagyobb lett most már a községben letelepedett iparosok és kereskedők száma is. A lakosság így állandóan növekedett. Míg 1848-ben 1360 lakosa volt a községnek, addig 1881-ben már 2198, 1910-ben 3005, 1940-ben pedig 3980 főre szaporodott a lakosság.
Érdekes összehasonlítani a természetes szaporodást a különböző századnegyedekben:
1799-től 1823-ig 76-tal
1823-tól 1848-ig 268-cal
1850-től 1874-ig 509-cel
1875-től 1899-ig 918-cal múlta felül a születések száma a halálozásokét.
Száz év alatt tehát a szaporodás 1771 fő volt.
Mivel a XIX. század kezdetén a lakosság 1040 fő volt, 1900-ra pusztán a természetes szaporodással 2829 főre kellett e számnak emelkedni, s valóban annyi is volt. A bevándorlás tehát nem emelte a lakosság számát, legfeljebb megújította arculatát, mert az elköltözés a községből hasonló mértékű volt. Az ide költözöttek közül volt egy iparos, aki Bukovinából jött. Az uradalom két kertésze, Troján és Gahlen Morvaországból kerültek ide. A többi bevándorló Sopron és Moson megye német vidékéről egyenként, vagy munkakeresés, vagy beházasodás útján telepedett meg a községben. Köztük volt a magyar nemességgel bíró Reinprecht család, amely Okáról jött és vett meg itt egy fél jobbágytelket. A Wartha család Szentmargitról jött ide, Krammer József asztalos Boldogasszonyból házasodott be, ahogy számos más is. Ugyanígy házasodtak idevalósiak más községekbe, de sok esetben volt kivándorló Ausztriába, ahol különösen a berndorfi, ritkábban a bécsi gyárakban kerestek munkát. Olyan, aki Amerikába vándorolt, csak elvétve akadt a rákosiak között.
Habár a rákosi püspöki birtok Magyarországhoz tartozott és a püspöki uradalom várnagyai, tiszttartói, valamint a kastély személyzete igen kevés kivétellel magyarokból kerültek ki, a birtokon alakult község visszamenőleg a XV. századig – ahonnan az első jobbágynevet ismerjük – változatlanul német anyanyelvűek lakták. Lehet, hogy e területen Nagy Károly császár idejétől fogva voltak már gyéren német telepek, ezek a lakók azonban a magyarok elől az Enns folyó mögé húzódtak vissza. A XII. századtól kezdve a határ menti gyér magyar és besenyő telep közé a német családok beszivárgása II. Géza német telepítésével együtt történt, amely beszivárgás még csak erősödött a tatárjárás után, mikor e vidék is elnéptelenedett. A terjedelmes nyugati német nyelvterület jobb életlehetőségei nagyobb szaporaságot eredményeztek és a felesleg Kelet-felé iparkodott elhelyezkedni. Anyanyelvük használatát senki sem akadályozta. A németség nemcsak Sopronig jutott el, hanem beszivárgott a megye magyarok lakta községeibe is, éppen úgy, mint a horvátok a mohácsi vész után. Amely községben a magyar elem túlsúlyban maradt, az a beszivárgó más nyelvűeket felszívta és ma csak a sok Németh, Horváth név mutat még idegen eredetükre, hasonlóan ahhoz, ahogy a szomszédos német nyelvterületen még Bécsújhely és Bécs környékén is az Unger és Ungar név elnémetesedett magyarokat mutat.
Rákos azon községek közé tartozott, ahol a német nyelv dominált, a közéjük vegyült kevés más nyelvű embert az magába olvasztotta. Ez alól kivételt csak az uradalom cselédjei képeztek, mert ők zárt egységben éltek. Találunk azonban az uradalomból kiválét és a községbe házasodott magyarokat, ide költözött horvátokat. Ezek utódai, akár Horváth, vagy Csalár, Pandur, Mézes, akár Szumalovich, Kikovatz, Vugedits, Filipits legyen a nevük, a harmadik nemzedéktől kezdve már minden csak németül beszéltek és apái anyanyelve idegenné vált számukra.
A rákosiak a szomszédos községekkel együtt a bajor-osztrák nyelvjárást követték, de sokszor különleges paraszti sajátosságú szavakkal, elfordított képzésekkel úgy, hogy aki csak könyvből szerezte német nyelvtudását, az sokat nem ért meg beszédükből.
E népben megvan a természetes okosság és józanság, a maga környezetében kiismerte magát, viszont nagyobb műveltségre törekvés nem bántotta. A hatóságnak és az iskolának nagy küzdelmébe került, hogy a gyermekek elvégezzék a falusi iskolát.
Jellemző tulajdonsága a népnek, hogy mindenkor meg volt elégedve helyzetével és soha nem kívánkozott más uralom alá. Még a város falvai közé sem akart soha tartozni. Amikor a jobbágyság 1848-ban megszabadult terheitől, a helyiek a püspöki uradalomban látták továbbra is támogatójukat, és sok alkalommal fordultak ahhoz támogatásért olyan dolgokban is, amelyek teljesen csak a községre tartoztak.
Más értékes tulajdonsága a népnek a földhöz való ragaszkodás és a munkaszeretet. A község határában fekvő szántó és szőllő majdnem 90 %-ban a nép kezén volt. Terjeszkedésének tehát nem mint máshol az uradalom, hanem csak a községhatár szabott gátat. A föld nem sokasodott, de nem szaporodott a földművelő lakosság sem nagyon. A múlt század végén a parasztság már csak harmadrészét tette ki a község lakóinak. Ahol a családtagoknak nem jutott annyi föld hogy megélhessenek, ott szívesen mentek iparosoknak, halászoknak, üzemi vagy gyári munkásoknak. De ezek is gondoskodtak arról, hogy örökség vagy vétel útján valami darab földjük legyen, vagy szántó, vagy szőllő, de legalább kert, hogy a föld terméséből elsődleges kézből részesülhessenek. A gazdák minden termeltek amit használhattak, vagy amit a városban értékesíthettek. Különösen tavaszi primőrök, saláta, zöldborsó és cseresznye nagy mennyiségben vándorolt a soproni piacra. Emellett a sok köves legelő, rétek és nádasok kaszálása emelte az állattartást, a nádaratás és az erdők fakitermelése télen is növelte a földmívesek és napszámosok megélhetését. Öreg emberek szinte tűzbe tudtak jönni a dicsekvő felsorolásban, hogy mi mindenük volt nekik a házukban. Munkájuk után jó módban éltek, csak keveset taszított közülük szegénységbe a részegeskedés, a pipogyaság, a rendetlen életmód. A régi hagyományokhoz ragaszkodtak, vásár- és ünnepnap nem dolgoztak, hanem pihenőnapot tartottak.
A megszerzett vagyonhoz szívósan ragaszkodtak. Okulva néhány póruljárt ember példáján vagyonukat csak végrendeletükben osztották el gyermekeik között. Ha misealapítványról gondoskodtak is, a közjóra nemigen áldoztak. Az adófizetés nehezen ment, a községi közügyekre nem könnyen tárult fel a pénzes fiókjuk. Viszont szegénynek, vendégnek, mindig készséggel nyílt ki a szívük.
Munkaszerető és egészséges faj volt e nép, amely évszázadok folyamán sem degenerálódott. Hazánk nyugati németségével egészséges vérkeveredésben állott. Az anyakönyvek tanúsága szerint ritka eset volt, hogy a házasulni akarók vérrokonsági akadály alól felmentést nyertek. Ilyen esetek csak a jelen század ’20-as éveiben szaporodtak el, amikor a trianoni béke a nyugati végeket elszakította.
Életbevégó tulajdonságuk volt végül a vallásosságuk, ennek megnyilvánulásait a következő szakaszok végén fogjuk ismertetni.