IV. A rákosi plébánia története

Leányegyházak, Meggyes

Alapítása után hosszú évszázadokon keresztül egymagában állott a rákosi plébánia és fiókközség nem tartozott hozzá. A közelében fekvő községek, Balf és Meggyes Sopron város tulajdonában voltak és a város ott külön plébániákat alapított. A reformáció terjedésével a XVI. században igen nagy paphiány állott elő és akkor átmenetileg Sopron városa a püspökkel egytértésben Mörk (Kristoforics) Jakab rákosi plébánosra bízta Ágfalva és Lépesfalva községek lelki gondozását. A megbizatás 1609-től kezdve csak Mörk Jakab személyére szólt.
Halála után második utóda, Ströbele János plébános megbízást kapott a püspöktől a somfalvi plébánia adminisztrálására. Somfalva leányegyháza maradt Rákosnak Henke György plébános alatt is. Az ő halála után viszont Somfalva önálló plébániává lett.
Ezeknél sokkal hosszabb ideig tartó megbizatást kapott a rákosi plébános Meggyes község lelki ellátására. Ez a megbizatás a meggyesi régi katolikus templomnak 1674-ben Széchenyi György és Kollonich Lipót püspökök által történt visszafoglalásával függ össze. Az 1681. évi soproni országgyűlés vallásügyi törvénye csak az ún. artikuláris helyeken engedte meg a protestánsok vallásgyakorlatát. A protestáns lelkészségek megszűntek, és itt is az összes lakók a rákosi plébános joghatósága alá kerültek. Így maradt a helyzet 1782-ig, II. József türelmi rendeletéig.
A meggyesi keresztelési anyakönyv bejegyzése szerint a templomot 1495-ben építette Sopron városa mint kegyúr. Ez időtől fogva Meggyes plébánia volt. Amikor Sopron 1565-ben elszakadt a katolikus hittől és luteránus lett, Meggyesre is luteránus lelkészt helyezett be. A lelkész tehát elfoglalta a templomot, a plébániát és annak birtokát, és a népet a luteránus valláshoz szoktatta. Balf, Harka és Ágfalva példája mutatja, hogy az íly térítés eredményes volt a németek között. Meggyesről ez kevésbé mondható el, mert bár katolikus pap oda nem járhatott, a község egyharmada nemzedékről nemzedékre tovább származtatta a katolikus vallást. Ez a község volt az egyetlen, amelyik fellázadt a város fennhatósága ellen, amiért 1600-ban a város kemény ítélettel sújtotta. Megfordult a helyzet, amikor 1674-ben I. Lipót abszolutisztikus kormánya az evangélikus pásztorokat összeesküvésben való részesedés ürügye alatt elmozdította állásaikból és a visszahódított plébániák ismét katolikus kezekbe jutottak. A vizitációk jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Szárits és Oszbold plébánosok Meggyest mint Rákos filiáját kormányozták. Ez a helyzet megmaradt az utódok alatt is, ezért Meggyes ellátására kápláni állást létesítettek Rákoson. A rákosi káplán járt át Meggyesre rendszeresen minden harmadik vasárnap istentiszteletre és hittanításra, de máskor is, valahányszor valami egyházi ténykedést kellett végezni. Fizetését és ellátását a plébánostól kapta, aki viszont a meggyesi plébánia javadalmát élvezte.
Ez a javadalom egy házból két lakószobával, 2 szőlőből, 6 hold szántóból és 3 kaszáló rétből állott. Volt 20 öl fája az erdőből és halászati joga 32 öl szélességben a Fertő parton . A községtől a káplánért külön 60 ft-ot kapott. A földeket a jobbágyoknak kellett megművelni, mind azt az evangéliumi pásztornál megszokták. Mivel azonban ez mindig hanyagul történt, a legtöbbször bérbe adták a birtokot a halászati joggal együtt.
Meggyes temploma a jegyzőkönyvek szerint kicsi, de szép. A törökök ezt is feldúlták, és az oltárt szétrombolták. A kegyszerekből csak egy kehely és egy miseruha maradt meg. Itt viszont, ha kárt szenvedett is, megmaradt a plébánia háza és Oszbold akkor ott is lakott.
A templom Szent Ulrik püspök tiszteletére volt felszentelve és csak egyetlen oltárral bírt. Tornyában a török betörésekor egy harang megmaradt, de azt át kellett önteni. Az öntést Glaser Mátyás bécsi harangöntő végezte 1684-ben. Egy másik, nagyobb harangot 1748-ban szereztek. Ezt már a soproni Pfisterer János készítette.
A templom szószéke és orgona-karzata kőből készült, de volt két fakarzata is az ifjúság számára. Új orgonát 1810-ben szereztek. A templom és a plébánia kegyura Sopron városa volt, akinek megbízottja mindig részt vett a templomszámadás évi felülvizsgálásán.
Itt is a templom körül helyezkedett el a temető és pedig rendesen bekerítve.
A templom vagyona 2 szőllőből, 8 hold földből és 1 rétből állott. A szőllőt 1799-ben eladták, mert a jobbágyok elhanyagolták. A földeket viszont ugyanezen okból bérbeadták és ez évi 240-400 ft jövedelmet hozott. Minthogy pedig a rákosival szemben a templomnak gyertyára, olajra csak 13-15 ft-os kiadása volt, a templomgondnok, a plébános és a kántor a búcsúi szolgálat fejében összesen 20 ft-ot kaptak. Továbbá, mivel az egyéb kiadás is kevés volt, az évenként megmaradt pénzt kiadták kamatra, így esztendőnként a templomszerek és ruhák beszerzését, illetve 1810-ben az orgonavételt, 1833-ban pedig az egész templom alapos megújítását – ami 3000 ft-ba került – maga a templompénztár tudta fedezni. Ekkor a püspök megbízásából Putz esperes plébános végezte a templom megáldását.
A meggyesi hívek általában mindenkor nagy szeretettel viselték gondját templomuknak. Ebben különösen a kántortanító és a gondnok járt elől jó példával.
Amikor II. József a szerzetesházak feloszlatásával egyidőben a lelkipásztori állásokat iparkodott szaporítani, akkor, a meggyesiek már 1784-ben folyamodtak, hogy ők is legalább helyi káplánságot kapjanak. Ekkor a községben 223 katolikus és 474 evangélikus lakó élt. A helyi jövedelem összeírása alapján a megyei bizottság ugyan javasolta helyi káplánság felállítását, de nem lett belőle más, csak hogy az ünnepeket nem számítva ezentúl minden második vasárnap kaptak most már szentmisét.
II. József türelmi rendelete megengedte az evangélikus vallás gyakorlását és így Meggyes is kapott ismét evangélikus lelkipásztort. Templomot is építettek, de torony nélkül. Ezért 1786-ban szerződést kötöttek a plébániával arra nézve, hogy a harangokat írásban lefektetett feltételek mellett hogyan használhassák. Egyenlőre úgyis közös maradt a temetőjük is. 1828-ban Juranits püspök engedélyével a katolikusok külön temetőt létesítettek, amit a plébános áldott meg.
Az 1804-1808 közötti évekből a plébániai levéltárban fennmaradtak katolikus hívekről készült feljegyzések, és pedig arról, hogy mennyi volt a gyónóképes és a kiskorú lakosság száma.
1804-ben 146 gyónóképes és 69 kiskorú —– 215 fő
1805-ben 138 gyónóképes és 58 kiskorú —– 196 fő
1806-ban 138 gyónóképes és 45 kiskorú —– 183 fő
katolikus hívő élt Meggyesen. A katolikusok a községben 16 egész telket birtokoltak.
A templom megújulásával, a plébánia épület rendbe hozásával a hívekben mindig hangosabb lett a kívánság aziránt, hogy a káplán minden vasárnap tartson nekik istentiszteletet. Végül is 1849. április 17-én az iskolában a katolikus testület és a plébános, Frantschitsch esperes jelenlétében oly egyezséget kötöttek, amelyben a meggyesi hívek a plébánosnak a földek teljes megművelését ígérték, sőt a terményeket készek voltak Rákosra is szállítani, a káplánnak külön 90 ft fuvardíjat ígértek, illetve 20 ft hitoktatási díjat, ha az minden vasárnap átjár Meggyesre. A megegyezést Wagner János templomatya és 12 egyházközségi tag írta alá.
Ezt a megegyezést Dresmitzer József – aki a püspöki szék három éves üresedése alatt mint káptalani helynök vezette az egyházmegyét – nem hagyta jóvá, mert új és pedig nagy terhet ró a plébánosra, aki ilyenformán az ottani segítőtársától egészen meg lenne fosztva, és pedig minden ellenszolgáltatás nélkül, mert hiszen a földek megművelésére addig is kötelezve voltak a hívek.
A dolog azért nem aludt el. A meggyesiek új felterjesztést küldtek Győrbe, hangsúlyozván, hogy ők készek maguk eltartani papjukat, válasszák el tehát Meggyest Rákostól, és legyen Meggyes megint külön plébánia, ahogy a régi időben volt. Mivel a vállalt kötelezettségek elégségesek voltak egy pap megélhetéséhez, azért 1850. december 22-én Dresmitzer helynök megküldte a döntést, hogy Meggyest elszakítja Rákostól, és önálló plébánia rangjára emeli, amelyből ezután a rákosi plébánosnak semmi jövedelme sincs. Új plébánosnak mindjárt ki is nevezte Vályi Mihályt, Rákoson pedig megszüntette a kápláni állást.
Ettől kezdve Rákosnak nem volt filiája. Igaz viszont, hogy éppen ezen időponttól kezdődően felbomlott a község zárt egysége, mert 1850-től kezdve egymás után létesült Kőhidán a cukorgyár, a határt képező Rákos-patakon innen a vendégfogadó és a szálló, ahol a cukorgyár alkalmazottai étkeztek és sokan ott is laktak. Az 1850-es évek végén a Virág major és a Pius major, végül pedig 1920-ban a vámhivatal létesült. Mindezek lakói egyházi szempontból a rákosi plébániához tartoztak.